Zsáka-Reményerdő bronzkori településének kutatása. Kivonat az 1. helyezett TDK dolgozatból
A bejegyzést Balázs Ádám készítette.
Zsáka nagyközség Hajdú-Bihar megye bihari részének déli szegletében található. A Remény-erdő vagy, ahogy a környék lakosai ismerik Dózsa-puszta vagy Aka, Bakonszeg és Zsáka között helyezkedik el, a Berettyó folyó bal partján (1. ábra). A felismerését megkönnyíti, hogy a kora és középső bronzkori Ottomány/Otomani település magja részben a folyó gátjában található, tehát a gátból, mint egy domb emelkedik ki. A lelőhely melletti egyik külső településrészen egy, a felszínen gyűjtött érmék által a XI–XV. századra keltezhető Árpád-kori és középkori település és/vagy földvár található, ami részben megzavarja a bronzkori külső települési rész képét. Erről a településről Bakonszeg és Zsáka szájhagyománya is megemlékezik. A település neve Aka volt. A folyó túlpartján a már Bakonszeghez tartozó részt ma is Aka-kertnek nevezik (2. ábra).
A zsákai tell-település magját mai napig látható árok veszi körül. A földrajzi adottságokat vizsgálva ez a település sem tér el a többi környékbeli, kora és középső bronzkorban Ottomány/Otomani-kultúra által alapított településtől, hisz a központi rész környezetéből kimagaslik, és mellette a természeti adottságokhoz idomulva külső települési részek is megtalálhatóak (3. ábra).
A vizsgált lelőhely területén több korszak leletanyaga is megtalálható, ezért az idők során a bronzkori település struktúrája nagymértékben sérült. Az általam vizsgált kora és középső bronzkor után a késő bronzkorban, majd a kelta, szarmata, avar és honfoglalás korban is használják a területet, melyre a középkorban földvárat és települést is emelnek. Ezek bár mind régészeti jelenségek, a bronzkori rétegeket ugyanúgy pusztítják, mint a mai ember is. A lelőhelyet talán legjobban a XIX. századi folyószabályozás rongálta meg. Egyrészt a szabályozás során a tell-település magját beleépítették a gátba, földdel lefedve azt, másrészt mivel valószínűleg, ahogy ma is, a későbbi ártérből nyerték a földet, így a külső települések egy részét szintén teljesen megsemmisíthették a munkálatok. A lelőhely kutatása kiemelt fontosságú, hiszen a mozaikokból talán épp most van utoljára esélyünk a terület történetének rekonstruálására.
A középső Berettyó-menti bronzkori tell-települések elhelyezkedését legkönnyebben Bél Mátyás leírásával lehet magyarázni, melyet a környék XVIII. századi állapotáról ír. Ez a leírás a folyószabályozás előtti állapotokat tükrözi:„A Berettyó… Pocsajnál az Érrel, egy hozzá teljesen hasonló patakkal egyesül, és innen még jobban szétterjedve folyik tovább Esztár mellett Gáborjánig, majd Berettyóújfaluig, és amikor Bakonyszöghöz érkezik, végtelen mocsárban szétömölve megszűnik folyni, kivéve az év esős időszakát.” Az idézett rész szinte teljesen lefedi a Berettyó-menti bronzkori tellek megjelenési területét (4. ábra).
A Kárpát-medencei középső bronzkori települési struktúra kutatás szakirodalmában a telleket alapvetően úgy értelmezik, mint az elit lakhelye, melyet egy alárendelt, kiszolgáló települési hálózat vesz körbe. Ezt a feltevést azonban többek között a Körös-vidéken és Dél-Borsodban sem igazolta a kutatás. Valószínűleg ennél sokkal árnyaltabb a kép és a jelenleg rendelkezésünkre álló tudásanyaggal, többek között a külső települések vizsgálatának hiányában, nem építhetünk fel egységes modellt a Kárpát-medence teljes területére. A kutatás jelenlegi állása alapján arra hívhatjuk fel a figyelmet, hogy a középső bronzkori települések társadalmi/funkcionális/strukturális elemzése érdekében a jövő kiemelten fontos feladata a tellekhez kapcsolódó külső települési részek vizsgálata.
A terület sérültsége miatt a legkevesebb roncsolással járó vizsgálatok elvégzésére került sor a lelőhelyen: Geofizikai felmérés és 3D modellezés (Márkus Gábor), fémdetektoros lelőhely-felderítés (Bacskai István), lapátszondás ásatás (Dani János), szisztematikus felszíni leletgyűjtés és statisztikai kiértékelés (Dani János – Balázs Ádám).
A roncsolt lelőhelynek sajnos a geofizikai képe is roncsolt lett a számos itt elszóródott fémhulladék és az itt létesített régebbi gátőrház miatt, mégis a geofizikai kép segített abban, hogy a kiértékelésre váró területet leszűkítsem egy feltételesen házként értékelt jelenséget érintő négyzetekre: egy 25×25 méter nagyságú felületre (5. ábra). A kiértékelés során adatbázist generáltam az eddig szortírozott leletanyagból, melyből szóródási térképeket generáltam (6. ábra). A kiértékelés után készített térképen jól érzékelhető, az anomáliával megegyező irányú paticsszóródás (7. ábra). A patics és a bronzkori kerámia szóródása igazolni látszik azt a feltevést, hogy a geofizikai képen most vizsgált anomália egy ház lehet.
