Miért jó blogolni, avagy hogyan is jutottam el Vilmány-Kollár dombra
A blog egy ösztöndíj miatt indult. 2014-ben elnyertem a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében a Szentágothai János tapasztalt kutatói ösztöndíjat. Így a Német állam Humboldt ösztöndíja (2008-2009) és a Szlovák állam National Scholarship Programja (2017-2018) között 2014 és 2015-ben a Magyar állam kutatói ösztöndíjasa is lehettem. A vállalható tevékenységek között szerepelt a tudományos blogírás is, gondoltam ez menni fog nekem is, bár korábban még nem csináltam. Aztán rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű. Legyen rövid és közérthető egy bejegyzés, de szakmailag pontos, és irodalommal alátámasztott. Szóljon a bronzkorról, de ne legyen mindig ugyanaz a téma. Ráadásul nemcsak egy wordszöveget kell megírni, hanem be is kell szerkeszteni egy megfelelő felületre (ezer hála és köszönet a Pazirik Kft munkatársainak, akik a kezdés óta éjjel-nappal segítenek ebben). Szóval kell vele dolgozni, ha azt akarom jó legyen.
De megéri. Hiszen olvassák, megosztják, szólnak a kollégák, ha szakmai hiba van benne, hivatkozzák más régész fórumok, felhívnak idegenek, hogy elmeséljék mit találtak és még az oktatásban is hasznos lehet.
Így történt, hogy a szigetszerű lelőhelyekről szóló bejegyzés ismeretében Bodnár Tamás levéltáros barátunk szólt, hogy van egy hasonló tünemény Vilmány határában. Ajándékba kaptam a lelőhelyet csütörtökön és még kettőt kellett aludnom, hogy szombaton, 2018 január 13-án elindulhassunk megnézni. A Googleearth fotó alapján hinni se mertem, hogy létezik ilyen csoda és eddig senki sem tudott róla.
Pedig tudott. A megye régészeti lelőhelyeinek egyik legalaposabb ismerője Hellebrandt Magdolna bejárta és bejelentette 2003-ban. Azóta szerepel a közhiteles nyilvántartásban 37534-es számon mint koravaskori lelőhely.
A lelőhely a googleearth fotóján és a EOV térképen egy a Hernád első teraszáról kinyúló, mesterséges árokkal leválasztott és körbevett, markáns kiemelkedés. Első ránézésre egyértelműen tell. A földrajzi helyzet, a kialakítás, a térválasztás mind-mind a középső bronzkori füzesabonyi kultúrába sorolta a szememben. Mégis valami józan paraszti ész gátat szabott lelkesedésemnek. Majd megnézzük szombaton és akkor örülünk, gondoltam. Jártunk már így lelőhellyel (Onga-Nagy erdő (Kerek-domb), azon.: 32217), ami az összes eddigi tapasztalatunk alapján tipikus középső bronzkor volt, míg kint a helyszínen, természetes dombon (tökéletesen kör alakú volt) “csak” AVK, tiszadobi és bükki leletanyagot találtunk. Ez esetben utólag néztem meg, hogy az adatbázisban ismert neolit lelőhelyként van a terület nyilvántartva. Szóval okulva saját hibámból és látva a kora-vaskori keltezést igyekeztem józan maradni, bár a prekoncepciómba beleillett a nyaktaggal leválasztott “tell” külső telepeként felfogható 37535-ös azonosítójú lelőhely.
A helyszínre érve megdöbbentő látvány fogadott. A Hernád magaspartja itt szinte függőleges, a Kollár domból délre olyan félkörívet ír le, mintha mesterségesen lenne kialakítva. Lélegzetelállítóan gyönyörű. Bár a lélegzetemet a kocsiból kilépve az éles +1 fokos szél is elállította, sőt olyan könnyes lett a szemem, hogy az első körbejárásnál nem is igazán láttam a talajt.
A terület legelő. Az űrfelvételen is látszó, állatok által is használt út az egykori árok további szélesítésével jött létre, vagyis nem szeli ketté a lelőhelyet, hanem amikor kiásták a ma is markánsan követhető árkot, az itt futott.
A domb tetején több nagy állatjárat (róka vagy borzvár) található. Megszoktuk ezt a telleknél, örültem is kicsit, mondván pár perc alatt több zacskó cserép és mehetünk haza pezsgőt bontani. A domb többszöri bejárása s az állatjáratok átvizsgálása után is azonban csak 4 db cserepet találtunk. Vastagfalú, durva általános őskori kerámiát. Az útbevágásban semmi jele rétegnek. A rókajáratokban úgyszintén egységes a talaj. A magasparton keletre a levágott domból a szántásban semmi lelet.
Vagyis van valami ember által nagy munkával körbeárkolt gyönyörű természeti forma, ami nem többrétegű, mesterséges halom. Lelőhely, mert a cserepek nem mennek oda maguktól, de csak időszakosan vagy rövid ideig használt területről lehet szó a mostani megfigyeléseink alapján. A kora pedig rejtély!
Volt már olyan tapasztalatom, hogy valamiről bizton állítottam, hogy középső bronzkori, mert viselem a középső bronzkori szemellenzőt és évekbe telt míg az adatok meggyőztek valószínűleg nem helyes a gondolkodásom (ez az abaújdevecseri kartekerccsel történt, holnap írok róla).
Vagyis Hellebrandt Magdolna aki egy időben későbronzkori-koravaskori “vizivárakat” keresett (Hellebrandt 2004), a pár jellegtelen cserép alapján ebbe a korszakba sorolta, én aki tellt keresek, nyilván a középső bronzkorba szeretném datálni, de egyik sem bizonyítható egyelőre.
Az az ötletem támadt, hogy nyáron csinálunk egy hétvégés “time team” munkát, amit le is filmezhetünk. Légifotó, geofizika, és a központi róka vagy borzvár kitakarítása, és metszetek készítése, datáló leletanyag keresése lenne a cél. Ha kint alszunk hálózsákokban a lelőhelyen -aminél szebbet elképzelni sem tudok – a sok szúnyogcsípésnél több bajunk nem lehet.
A lelőhelyről visszafelé jövet a földút bevágódásában pedig találtunk egy letapasztott platnit, mellette és felette a szántásban középkori cserepekkel és az út metszetéből kibontottam egy őrlőkövet. Vagyis 300 méterre délkeletre a tüneménytől biztosan van egy középkori település.
Hát majd meglátjuk…..
Mindenesetre köszönet a tippért és a csodás napért!
Irodalom:
Hellebrandt Magdolna: Őskori föld és vízivárak. Prehistoric Earthworks and Forts Surrounded by Bodies of Water. in: Nagy Emese Gyöngyvér – Dani János – Hajdú Zsigmond szerk.: MΩMOΣ II. Őskoros Kutatók II. Összejövetelének konferenciakötete. Debrecen, 2004b, 171–186.